A kis hercegnek már kezdett elege lenni. Amióta bolygóját, s rajta a neki oly kedves, ám kiállhatatlan természetű rózsáját otthagyva felkerekedett, hogy világot lásson, csupa bogaras emberrel találkozott. Először a királyt látogatta meg, aki, mint ilyen, imádott parancsolgatni. Viszont akadt egy kis bökkenő: ő volt picinyke bolygójának egyedüli lakója. El lehet képzelni, mennyire megörült a kis herceg láttán. Azt szerette volna, hogy nála maradjon, mint alattvalója, és ennek érdekében rögtön megtette miniszternek. Persze nem járt sikerrel. A következő bolygón a hiú lakott, aki minden ok nélkül elvárta, hogy csodálják. A kis herceget is megkérte, hogy tapsolja meg, de ő erre is hamar ráunt. A harmadik bolygón egy iszákost talált. Ez a szerencsétlen egy ördögi kör foglya volt, hiszen az ivás miatti szégyen elől az alkoholba menekült. Innen gyorsan továbbállt. Az üzletember bolygója következett, aki azt képzelte, hogy ő a világ közepe. Szó mi szó, tényleg nagyon elfoglalt volt, hiszen egyhangú napjait a csillagok fáradhatatlan számlálásával töltötte. Úgy hitte, hogy ő birtokolja őket, ezért meg akarta tudni a pontos számukat. Az ötödik bolygón, bár ő is elég furcsa volt, a kis herceg végre találkozott valakivel, akit egészen szimpatikusnak talált: a lámpagyújtogatóval. Az ő munkája abban állt, hogy mikor a bolygóján lement a nap, fel kellett gyújtania a lámpát, s mikor felkelt a nap, le kellett oltania azt. Csakhogy a bolygó évről-évre egyre gyorsabban forgott, s végül szegénynek már folyamatosan fel-le kellett kapcsolgatnia a lámpáját, hogy teljesítse a parancsot. A többiekkel ellentétben azonban ő nem folyton csak magára gondolt, így tudott ő lenni az egyetlen, akit a kis herceg megkedvelt. Az utolsó bolygón, ahol eddig járt, egy geográfus fogadta a kis herceget. A királyhoz hasonlóan ő is nagyon megörült neki, neki viszont nem alattvalóra, hanem kutatóra volt szüksége, ugyanis, mint kiderült, a geográfusnak nem dolga utazgatni, felfedezni, felmérni a természetet. A geográfus a kutatók megfigyeléseit hallgatja meg és jegyzi fel. Azután, mikor látta, hogy hiába marasztalja a kis herceget, azt javasolta neki, hogy legyen a Föld a következő állomása.
Így aztán a kis herceg a Föld felé vette az irányt, és minden bizonnyal oda is jutott volna, ha útközben nem ötlik a szemébe egy furcsa égitest. De a szemébe ötlött és nem hagyta nyugodni. Az a bolygó ugyanis olyan színes, olyan fényes, oly rikító volt, amelyhez foghatót sohasem látott életében. Ahogy ránézett, úgy érezte, megvakul. Ez a roppant fényforrás egyszerre vonzotta és taszította, nem tudta eldönteni, tegyen-e egy kitérőt a Földre szállás előtt. Aztán ráébredt, hogy nincs választása. Addig-addig vacillált, hogy végül a bolygó gravitációs terébe sodródott. Azon kapta magát, hogy vészesen közeledik a vakító felszínhez, és ha nem tesz gyorsan valamit, bele is csapódik. Szerencsére sikerült egy tompa puffanással épségben földet érnie. Felkelt s leporolta ruháját. Körülnézett és konstatálta, hogy egy sivatagban van. Körülötte mindenhol homok borította be a földet, de nem akármilyen, ugyanis a homokszemek a szivárvány minden színében pompáztak. Távolabbról nézve ez a színkavalkád egy szemkápráztató zöldesbarnává állt össze.
Miután a kis herceg kigyönyörködte magát, elindult új beszélgetőtársat keresni, toronyiránt, hiszen nem tudta, merre induljon a dűnék egyhangú labirintusában. Nemsokára azonban kapott egy fogódzót. Emberszagot érzett. Rögtön elindult a szag irányába, abban a reményben, hogy rövidesen kiér a sivatagból. Ez ugyan nem történt meg, de legalább észrevett egy parányi alakot a messzeségben. Közelebb érve látta, hogy az alak valamiféle műszert tart a kezében, melybe egyik szemével belenéz. Ezt elég furcsának, ugyanakkor mulatságosnak tartotta. Éppen ezért odament hozzá, és ezt kérdezte:
- Mi az a furcsa készülék ott a kezedben?
Ám az idegen a füle botját se mozdította, sőt, tudomást sem vett a kis hercegről. Őt azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Közelebb hajolt, és megismételte a kérdést hangosabban és jobban artikulálva.
- Mi az a furcsa készülék ott a kezedben?
Másodjára sikerrel járt. Az idegen megszólalt.
- Egy távcső.
A kis herceg azonban nem tudta, mi az a távcső, és egyébként is bosszantotta az idegen szűkszavúsága. Újabbat kérdezett hát.
- És mi az a távcső?
- Egy olyan cső, aminek lencsék vannak a végein. Arra való, hogy olyan messzire lássunk vele, amilyen messzire szabad szemmel nem tudnánk – hangzott a végre kielégítőnek tűnő válasz.
De a kis herceg ismét értetlenkedett
- De mégis miért akarsz te olyan messzire látni? Miért nem elégszel meg azzal, amit szabad szemmel látsz?
- Megelégednék én bármivel, csak hát parancsom van, hogy kémlelnem kell a messzeséget.
- És az mire jó?
- Hogy ha az ellenség közeledik, észrevegyem. Én vagyok itt az őrszem.
Most már semmi sem volt világos a kis herceg számára. Már tette volna fel az újabb kérdéseit, de az idegen megelőzte.
- De mit érdekel ez ennyire téged? Ki vagy te, hogy itt kérdezősködsz? Talán valami kém?
- Talán ha rám néznél, közelebb juthatnál a megoldáshoz.
Ami igaz az igaz, az őrszem egy pillanatra sem vette le tekintetét a távcsőről, miközben beszélgettek.
- Nem tehetem. Ha csak egy pillanatra rád néznék és az ellenség éppen akkor támadna, akkor az én hibámból foglalnák el a várost.
- A várost? Mégis milyen városról beszélsz? Egy teljesen kihalt sivatag közepén vagyunk!
- Még jó, hogy nem látod! Hiszen elrejtettük, hogy egy esetleges támadás esetén ne találjanak ránk.
- És ki támadna meg titeket? Ki az az ellenség, akiről beszéltél, egyáltalán, miért vannak ellenségeitek?
- Már megbocsáss, de hogy lehet, hogy ezt te nem tudod? – kérdezte az idegen felettébb megrökönyödve. Aztán, fikarcnyi időt sem hagyva a kis hercegnek a válaszra, folytatta. – Na, de nincs nekem annyi időm, hogy elmeséljem neked itt az egész történelmet, vegyél szépen magadnak egy újságot, abban mindent megtalálsz.
- Jó-jó, de mi az az újság?
Ahogy távcső, úgy újság sem akadt a B-612-es bolygón, ám az idegen újra csöndbe burkolózott.
